Novella

10 év telt el a 2020-as Koronavírus járvány óta

Avagy egy visszaemlékezés 2030-ból

Sosem felejtem el, ahogy akkor megbolydult a világ. 10 év telt el azóta.

Ismertük a fogalmat; jóléti társadalom; de mintha mégsem tudtuk volna, hogy ez mit jelent, mert mégis állandó stresszben éltünk.

Megvolt mindenünk, mégis rettegtünk a hiánytól.

Én magam is rengeteget dolgoztam, igyekeztem megfelelni a munkában, sőt nem csak megfelelni, kiválónak lenni. Ez valamiért mindig fontos volt nekem.

Nagyon szerettem volna párkapcsolatot, így hát azért is nagyon tudatosan tettem. Legalábbis akkor így gondoltam.

Igyekeztem fejlődni, hogy alkalmas és méltó legyek egy csodálatos férfihoz. Családról álmodoztam, bár voltak kétségeim megadatik-e majd és egyáltalán a mai rohanó világban vajon meg tudok-e felelni a szülői kihívásoknak.

Állandóan agyaltam. Állandóan azt éreztem, hogy versenyt futok az idővel, és a
környezetemben úgy láttam, mintha mindenki jobban csinálná nálam, miközben úgy
éreztem annyira igyekszem. Később jöttem csak rá, hogy a sok agyalás és gondolkodás
miatt éreztem úgy, hogy sokat teszek. Hiszen, ha agyalok, gondolkodok a problémáimon
és keresem a megoldásokat, akkor igenis teszek magamért.

Minden reggel azzal keltem fel, hogy a mai egy csodás nap lesz, teszek az álmaimért és
a vágyaimért, majd minden este úgy dőltem az ágyba, hogy ma sem sikerült. Hol
magamat átkoztam emiatt, hol azokat, akik elhitették velem, hogy csak hinni kell, meg
pozitívan gondolkodni.

A stressz állandó volt az életemben. Állandó határidők a munkában, kudarcos
párkapcsolatok, a családom kimondatlan elvárása, a kedves, óvatos, de mégis
nyomasztó kérdéseik, hogy udvarló van-e, akarsz -e te egyáltalán családot, a karrier
nem minden, magadra maradsz öregségedre…

Én nem akartam az öregségemre gondolni. Nem is azért akartam párkapcsolatot és
családot, hogy öregségemre nehogy egyedül maradjak, a karrier azt hittem, nekik is
fontos, hiszen egész gyerekkoromban azt hallgattam, tanulj jól, legyenek jók az
eredményeid, tanulj tovább, légy ambiciózus, különben semmire nem viszed majd.
Aztán amikor úgy tűnt valamire mégiscsak vittem, akkor kiderült mit sem ér ez az egész,
ha nincs férjem, gyerekem. Minden miatt aggódtam. Mi lesz, ha nem lesz soha párom,
gyerekem, mi lesz, ha lesz egy párom, gyerekem, mi lesz, ha kirúgnak, mi lesz, ha itt
rohadok meg ezen a munkahelyen, mi lesz ha nem tudom fizetni a bankhitelem, mi lesz
ha beteg leszek, mi lesz, ha öreg leszek, mi lesz, ha…… Végtelenítve…

És ami a legrosszabb volt, hogy az összes aggodalmamat gondosan elrejtettem,
eldugdostam. Ilyeneket mondtak nekem mások: Irigyellek, hogy ilyen független vagy,
irigyellek, hogy ilyen szabad vagy, irigyellek, hogy ilyen jó munkád van, irigyellek, hogy
ilyen jó fizetésed van, irigyellek, hogy utazgatsz, irigyellek, hogy senki nem mondja meg,
hogy mit csinálj, irigyellek, hogy szép vagy, irigyellek, hogy…..

Én pedig őket irigyeltem. Irigyeltem, hogy 80 kilósan is jóízűen betolja a második sütit is,
irigyeltem, hogy van párja, irigyeltem, hogy van gyereke, irigyeltem, hogy nincs egyedül..
Fel sem tűnt ez akkor. Pedig ez semmi másról nem szólt, mint a jóléti társadalmunk
gigantikus hiányérzetéről.

Azt hittem dolgok, emberek hiányoznak az életemből. Azt hittem dolgoznom kell
magamon, hogy jobb legyek, aminek a jutalma lesz majd a boldog párkapcsolat, gyerek,
és úgy egyáltalán, a boldog, harmonikus élet.

Aztán 2020 tavaszán elért bennünket a koronavírus. Senki nem gondolta volna.
Figyeltük a híreket, hogy Kínában mi történik, de mi csak éltük az életünket, mintha
velünk ez nem történhetne meg. Hetek alatt bolydult fel Európa. Napról napra változtak a
dolgok. Egyik nap még az egészségünkért aggódtunk, másik nap meg már nem
mehettem be dolgozni.

Rendezvényszervezőként dolgoztam. Egyik nap még terveztük, szerveztük a
rendezvényeket, másik nap meg már a lemondásokkal foglalkoztunk. Méghozzá
határozatlan időre. Minden rend felborult határozatlan időre. Határozatlan időre……
Akkor gondolkodtam el ezen először, hogy milyen súlya van ennek. Hogy gyakorlatilag
megszületünk határozatlan időre. A határozatlan idejű életünkben egyetlen határozott idő
van és az a MOST. Nem tudtam ezzel mit kezdeni.

Nem tudtam, hogy MOST mit csináljak. Napokig csak ültem az internet előtt, figyeltem a
híreket, az esélylatolgatásokat, hogy hányan betegedtek meg, hány halálos áldozat van
a világban, milyen intézkedések vannak, aztán elkezdtem figyelni a különböző jósok,
látók, asztrológusok és összeesküvés elméleteket gyártók teóriáit.

A híradásokra 1-2 hét után érzéketlenné váltam. Már semmit nem váltottak ki belőlem. A
különböző jóslatok, kifúltak. Már csak ugyanaz ment. Tudatosodás, spirituális szint lépés,
dimenzió ugrás….

Nem mondom, egy időre lefoglalták ezek az agyamat, de aztán ez sem tartott tovább pár
napnál. Már nem tudtak újat mondani. Ami viszont maradt, hogy továbbra sincs az addig
megszokott rutin. Leegyszerűsítve lett időm. Frusztráló volt, mert máskor, amikor lett
időm, gyorsan el is “költöttem”.

Ha nem dolgoztam, ha nem a családommal voltam, ha minden kötelező körön felül
maradt időm, akkor jöhetett az edzőterem, a színház, a mozi, a barátnők, a munka
magamon, kurzusok és terápiák. Szóval az idő mindig elment és hiába hittem, hogy
mennyit foglalkozom magammal, mégsem magammal foglalkoztam, csak az idő
elköltésével, hogy minél kevesebb idő maradjon észrevenni a stresszt, az aggódást és a
félelmet, ami állandó része volt az életemnek. Ezekkel csak éjszakai ébredéskor, vagy a
hajnali, még kontrollálatlan gondolatok idején kellett szembesülnöm.

Rájöttem, gyorsan ki kell találnom valamit az időm “elköltésére”, mert még a végén
magammal maradok és ennél ijesztőbb és nyomasztóbb gondolatot még a korona
vírussal fertőződés sem jelentett.

Nincsenek határidők, nem kell mennem sehova, mivel nem mehetek, így senki sem fogja
ezt számon kérni rajtam, nem most kell mindent megtennem azért, hogy összejöjjön az
ideális randi és most senki nem várja tőlem, hogy gyereket akarjak. Hirtelen eltűntek
azok a dolgok, amiket hibáztattam a boldogtalanságomért, én mégis meg voltam
rémülve.

Mégis mitől? Leginkább attól, hogy magammal legyek. És ez nem más, mint az
ismeretlentől való félelem. Rájöttem, nem tudom ki vagyok én akkor ha nem
rendezvényszervező vagyok, ha nem szingli nő vagyok, aki épp kapcsolatot keres
aktívan, ha nem az vagyok, aki edzőterembe, színházba és moziba megy…

Így rájöttem, hogy kell valamit találnom sürgősen az idő elköltésére. Ekkor találtam rá
egy online női körre. Tetszett, mert nem egy céltalan netezés, szörfölés, amitől
bezombulok, adnak feladatot, amivel leköthetem magam, valahova tartunk, van egy
koncepció és legalább fejlődhetek a nőiségemben. Akkor még nem gondoltam, hogy ez
az egész oda vezet éppen, amit pont el akartam kerülni. Önmagamhoz. Ezért becsülettel
beleálltam. Üdítő volt számomra, hogy nem foglalkozunk a koronavírussal, a járvánnyal,
az összeesküvés elméletekkel, hogy nincs szó a megfoghatatlan és elképzelhetetlen
tudatszint emelkedésről, mint egyetlen út.

Becsatlakozva a körbe, hamar rájöttem, hogy dolgozni magamon, eddig azt jelentette
számomra, hogy kijavítani a hibáimat. A nőiség csupa olyat jelentett számomra, ami
igazából kizárólag férfi szemszögből való megfelelés. Legyek dekoratív, húzzak
magassarkút, legyek vonzó, kedves és odaadó.

Dolgoztam én már korábban is a nőiességemen. Éreztem, hogy ezen a téren eléggé el
vagyok veszve. Voltam smink tanfolyamon, jártam salsazni, részt vettem stílus
tanácsadáson, vállalkozó nők konferencián. Mindegyik sokat adott, de igazából a
lényegen nem változtatott és többnyire arra jutottam, hogy én már megint mennyit
megtettem, még sincs pasim, mégsem vagyok boldogabb és a mindennapjaim egy harc
a csatatéren. Egyedül.

Ez a női kör mást hozott mint amire számítottam. Kicsit ugyanis tartottam tőle, hogy egy
fecsegő, csupa pillogó nők köre lesz, akik már mindent tudnak a nőiségről és én megint
csak nyomorultabbnak fogom magam érezni, mégis amikor a hirdetéssel találkoztam,
valami meghívott.

Emlékszem is, az volt a hirdetés címe, hogy; A Nő helye. Úgy felhúztam magam ezen,
hogy tovább kellett olvasnom. Majd így folytatódott valahogy: Anya, feleség, dolgozó nő?
Ennyi lenne? És én nem akartam, hogy ennyi legyen, viszont nem voltak válaszaim
erre a kérdésre és akartam, hogy legyenek.

Így hát csatlakoztam. Eleinte csak háttérből szemlélődő voltam. Olvasgattam a
bejegyzéseket, olvasgattam a többieket. Meglepően aktívnak találtam a csoportot. Olyan
érzésem volt, hogy ezek ismerik egymást? Egy kis idő után pedig már én is úgy éreztem,
mintha ismerném őket. Egy-egy bejegyzés, videó kapcsán kezdtem én is megnyílni.
Rájöttem, hogy egy csomó mindennel nem vagyok egyedül, de ezen túl olyan új és érdekes nézőpontokról szereztem tudomást, amik elkezdték teljesen átformálni a világról
és önmagamról alkotott képemet. Észrevétlenül nőtt az önmagam iránti tisztelet,
megbecsülés és hála.

A koronavírus járvány miatt lett időm. És ez az idő rászoktatott magamra, ami a női
körnek köszönhetően nem az önmarcangolás és a hibáim kijavításának az állandó
kényszere volt, hanem önmagam felfedezése, ami sokkal érdekesebb volt számomra,
mint amikor azt vártam, hogy végre akarjon már egy férfi felfedezni. Rájöttem, hogy ha
magamat akarom adni egy férfinak, akkor talán ideje lenne összeismerkednem
magammal. Ebben az egy évben igazán intim kapcsolatba kerültünk én és én.

Már lecsengeni látszott Magyarországon a vírus, mikor én is megbetegedtem. Arra
számítottam, hogy rajtam nem foghat ki ez a betegség, hiszen mindig is odafigyeltem az
egészségemre, sportoltam, meg különben is, ezek mindig csak másokkal történnek. Már
kezdtek feloldódni az emberek, kezdtük újra indítani az életet, a nyár is mit sem törődve
a járvánnyal hirdette az életet, szóval kezdünk felocsúdni. Na ekkor tört ki rajtam a
koronavírus.

Napok óta tartó extra magas láz miatt kerültem kórházba. A magas láztól kicsit
szürreálisnak tűnt a világ. Olyan volt, mintha valami folyamatos módosult tudatállapotban
lennék. Fura mód mégsem betegnek éreztem magam, inkább tűnt valami lázas
beavatásnak. Hiába volt körülöttem nyüzsgés, mégis teljesen egyedül voltam. Igazán
egyedül. Belül, legbelül.

Volt egy önkéntes segítő fiú. Mindig mosolygott, kedves volt,
kérdezte, hogy mire van szükségem, volt, hogy csak ücsörgött az ágyak körül. Nem
beszélgettünk, nem ismerkedtünk, egymás nevét sem tudtuk, mégis, valami békés,
megnyugtató érzés volt, mikor tudtam, hogy ott van. Aztán a 3, nap reggelére eltűnt a
lázam, mehettem is haza és többet nem láttam ezt a fiút.

Egy megmagyarázhatatlan euforikus boldogságot éreztem és minden, amiről addig a női körben olvastam, hallottam, mintha belém égetődött volna. Hirtelen megnyíltam, én is tudtam, hogy ez a kör lesz az, ahol elsőként meg akarom osztani az élményeimet, felismerésemet. Tudtam, ha nem oszthatom meg, ha nem lesz senki aki érti, ha nem lesz senki aki befogadja, akkor belém zárul ez valahova és talán örökre elveszik. Nem akartam, hogy elvesszen.

A Női körben még egészen az elején volt egy naplóírásos feladat. Ezt feladat jelleggel
elkezdtem és egyre jobban élveztem, így csináltam egy blogot és már ott folytattam az
írást. Írtam mindenről. A névtelenség mindent megenged, így teljesen nyíltan, őszintén.
Lettek olvasói a blogomnak, legnagyobb meglepetésemre. Fogalmam sem volt róla
akkor, de ott elkezdett születni belőlem valami.

A koronavírus elvonultával visszamentem dolgozni. Az, amit addig imádtam, amiben jó
voltam és azt hittem alig várom már, hogy újra pöröghessek, hirtelen üressé vált. A
kapcsolataim átalakultak. Türelmetlenné váltam. Nem tudtam megfogalmazni, de
állandóan lappangott bennem egy türelmetlenség, mintha tudnám, hogy valami történni
fog. Nem tűnt logikusnak, de felmondtam. Már nem az az ember voltam, aki a
koronajárvány előtt.

Pont akkor, mikor a női körben épp a Varázslónő archetípusával foglalkoztunk és
tudtam, hogy nekem a korona vírus egy transzcendes, transzformáló élményt adott, de
néha még magamnak sem tűntem normálisnak, rájöttem, hogy igen, éppen ezt az
archetípust élem, a betegség a láz volt az én Papnő alámerülésem.

Ha nem találkozom a női körrel, ha nem ismerem meg a női archetípusokat, ha nincs
egy kör, ahol megoszthatom a megéléseimet, most nem az a nő lennék, aki vagyok. Egy
ideig cégek hirdetéskezelésével foglalkoztam, ebből tartottam fenn magam, de közben
meg csak írtam, írtam és írtam. Egyre többen olvastak, egyre többen nyíltak meg felém,
hogy hasonló dolgokon mennek keresztül és eddig azt hitték egyedül vannak ezzel, hogy
erőt adok nekik az írásaimmal..

Ezek mindig nagyon jól estek, de nem gondoltam volna, hogy ennek lesz bármi
folyománya, mígnem megkerestek, hogy könyv formájában kis átdolgozás után kiadnák
az írásaimat. El sem akartam hinni. Minden felgyorsult körülöttem, a belső
türelmetlenségem elkezdett csillapodni. Innen tudtam, hogy mélyen tudat alatt erre
vártam.

Elég sok idő telt el, mikor egyszer csak feltűnt, hogy milyen régen stresszeltem, hogy
milyen jókat alszom, nem agyalok és eszembe sem jut, hogy nem vagyok elég jó, noha
férfi még mindig nem volt az életemben. Két év telt el a korona járvány óta. Érződött,
hogy a világban is valahol mélyen változás indult el, az emberekben. Vagy csak az én
világomban és ezért érzékeltem így, de több kedvesség, több lojalitást, több
figyelmességet tapasztaltam az emberekben.

Eljött az első könyvbemutató ideje. Hihetetlen módon izgultam és hihetetlen volt, hogy ez
tényleg velem történik. Az első könyvemet a női körnek ajánlottam. A címe: Nőiségem
koronája..

Érthető módon többnyire nők voltak a könyvbemutatóimon, így mindig feltűnt ha férfi is
ült a sorok között, akik általában a párjukat kísérték el. És ott ült a sorok között Ő.

Az önkéntes fiú, a kórházból. Azt hittem azért van ott, mert emlékezett rám, bár ezzel együtt nem értettem. A könyvbemutató végén még mindig ott bóklászott, azt hittem rám vár, így odaléptem hozzá és megszólítottam. Megkérdeztem minek köszönhetem a jelenlétét? Mire azt felelte, hogy nagyon szakadt kint az eső és gondolta míg eláll, belehallgat a könyvbemutatóba.

Ekkor kezdett derengeni, hogy egyáltalán nem miattam van ott, sőt
meg sem ismer. Rákérdeztem, hogy ugye Te voltál önkéntes a korona járvány idején?
Meglepődött, de kedvesen mosolygott, hallgatott, mint aki vár még valamire. Elmondtam
neki, milyen hatással volt rám a jelenléte és milyen hihetetlen nekem most, hogy ő itt
van. Aznap este már nem váltunk el egymástól. És azóta sem. Emlékszem, a Szerető
archetípusánál két gondolat ragadott meg nagyon: Nélküled egész vagyok, de veled
teljes. És a szent házasság, amikor a férfi a teremtő úristen nekem szánt földi mása és
én az istennő neki szánt földi mása vagyok. Ez akkor egy mesének tűnt csupán és most
az életem.

Volt szerencsém megélni a legszentebb női beavatást is, ami a szülés misztériuma. És
tudom nem így beszélnék most erről, talán nem is így élném meg akkor, ha nem lett
volna a női kör.

Minden porcikámban hálás vagyok, hogy nő vagyok!
Az elmúlt 10 évben 5 könyvem lett kiadva. Boldog házasságban élek és van egy csodás
kislányom és már most készülök arra, hogy fogom őt bevezetni a nőiség szépségébe,
értékébe, bár időnként úgy tűnik, hogy ő ezt már most is tudja.
Az életben talán a legjobb dolgok a nem várt dolgok, mégha félünk is tőle, mert igazából
akkor kényszerülünk olyan választásokra, amikre magunktól sosem szánnák el
magunkat.

Ne félj az ismeretlentől, még akkor sem ha ez épp saját magad vagy. Légy kíváncsi,
fedezd fel magad, fedezd fel a benned rejlő csodát és akkor biztos, hogy a csoda állandó
része lesz az életednek.

Ha a nőiségedet érintő területeken is szeretnél változást elérni, akkor kattints ide: